The Latest

Szerdán délelőtt hosszas tépelődés után végül elindultam Potsdamba. Egy részem már nagyon odavágyott, de a másik részem - ahogy az lenni szokás - túlagyalta az egészet. Ide-oda csúsztatgattam az utazás tervezett napját, mert féltem, hogy esetleg egy nem kívánt eső vagy vihar elszúrja az egész napom, azt pedig tényleg nem szerettem volna.
Mikor reggel felkeltem, még mindig voltak kétségeim, de ennek ellenére is elindultam, hiszen Potsdamhoz nagyon szép emlékeim fűződnek. 2014-ben három hónapon át dolgoztam ebben a városban, a Sanssouci parkot pedig többször is bejártam ez idő alatt. Egyszóval sokat vártam ettől az úttól. Megmondom őszintén, hogy most nem is éreztem olyan különlegesnek a helyet, mint korábban, de ez amiatt is lehet, hogy akkoriban egy kicsit potsdaminak éreztem magamat, most pedig - akárhogy is nézem - csak felfrissítettem magamban ezt az emléket. De ennek ellenére is jól éreztem magamat! 

A vasútállomásnál villamosra szálltam, majd gyalog mentem tovább a kastélyparkhoz. Ahogy beléptem a kapun ismerős érzés töltött el. A Sanssouci park viszonylag nagy terjedelmű és bár nevét a Sanssouci kastélyról kapta, még jó pár egyéb épület található itt a kastélyon kívül. Mindenesetre egyértelműen a kastély a fő látványosság a parkban,  sőt... egész Potsdamban is. Én is egyből oda indultam, csak előtte még lefényképeztem II. Frigyes (akkor sem fogom őt "Nagynak" hívni) útba eső szobrát .
Frigyes most azért jött képbe, mert ő építtette a kastélyt, az elképzeléseiről még vázlatot is készített (elég részleteset). A híres építész, Knobelsdorff, valósította meg a terveket, végül 1747-ben lett kész a kastély, ami nyári rezidenciaként működött. 

Van pár érdekesség a kastéllyal kapcsolatban, mint például, hogy elég kicsi. Ráadásul csak egyszintes. Nekem egyébként ettől csak még szimpatikusabb, mert Frigyes akart magának egy helyet ahová visszavonulhat, de egyáltalán nem vitte túlzásba. A másik érdekesség, hogy a fényképemen látszó részlet valójában a kastély hátulja (de szinte minden látogató ebből az irányból érkezik) egy hosszú lépcsősor vezet fel ide, ami szőlőlugasokkal van kiegészítve, kétoldalt pedig feljáró van kialakítva a kocsiknak/hintóknak. A lépcsősor előtt van egy szökőkút is, ami szobrokkal és kerttel van körbevéve. A homlokzaton olvasható híres "Sans, souci" felirat pedig franciául azt jelenti, hogy gondtalanul.
Mivel Frigyes az egyik legsikeresebb porosz király volt és amúgy is a története szorosan kapcsolódik a kastélyéhoz, valahogy egész Potsdamban kialakult egy erőteljes "Frigyes-marketing". Konkrétan tele vannak vele a boltok (képeslap, táska, póló, szobor, hűtőmágnes, sütőforma, egy halom könyv... a legdurvább, amit láttam egy playmobil lovagoló Frigyes volt). Ezzel nekem nincs semmi bajom, de sajnos emiatt több fontos porosz személyiség is a háttérbe szorult, mint ahogyan az én kedvencem is: Henrik herceg. Ő Frigyes egyik öccse (a háromból a középső) és mindig is elég viharos volt kettejük kapcsolata. Sokszor elmérgesedett a viszony köztük és olyan is volt, hogy Henrik minden kapcsolatot megszakított a bátyjával, pedig közben egy kastélyban laktak! A Sanssouci kastélyba is kénytelen volt követni őt, mert csak később - a házasságkötése után nyerte el függetlenségét a királytól. Aztán Frigyes végül enyhülni kezdett és engesztelésképpen palotát építtetett az öccsének Berlinben az Unter den Linden-en. Bár a szándék megvolt Frigyesben és már 1748-ban elkezdték az építési munkálatokat, sajnos a hétéves háború és egyéb körülmények miatt csak 1766-ban lett lakható a palota. Mondanom sem kell, hogy addigra megint összevesztek, és Henrik inkább a királyi rezidenciától jóval távolabb lévő rheinsbergi kastélyban telepedett le. Ennek most semmi köze nem volt a bejegyzéshez, de azért azt még leírom, hogy ez a palota a mai Humboldt Egyetem, ahol most éppen tanulok.

Henrik miatt egyébként meg akartam látogatni a Sanssouci park másik végében lévő Neues Palais-t is, mert ott festmény van róla kiállítva, meg kicsit a személyiségével is foglalkoznak. Viszont a Sanssouci után már nem volt erőm hozzá. 
Most hogy visszakanyarodtunk a bejegyzés eredeti témájához mellékelek pár képet a kastély belsejéről (bár hivatalosan nem szabadna).



Mivel olyan jegyet vettem, ami a park többi részére is érvényes ezért utána bementem a képgalériába is, ahol Frigyes gyűjteménye található. És miután ott végeztem még a szélmalomba is felmentem, merthogy ilyen is van a park területén. Ezeket a helyeket sajnos 3 évvel ezelőtt nem tudtam megnézni, mert mire rászántam volna magamat bezártak (novembertől az épületek nagy részét bezárják, hogy ne kelljen őket a hidegben fűteni).
Aztán pedig sétálgattam a parkban, ami nagyon szépen van kialakítva, bár most már küszöbön a téliesítés. A virágok lassan elnyílnak, a szökőkutakat már leállították és az esőzések miatt rendesen csikorogtak a kavicsok a cipőtalpam alatt (valamiért ezt az érzést úgy utálom 😆). A parkról itt láthattok pár képet (de ez csak egy nagyon kis töredéke az egésznek):



Rengeteg szobor ékesíti még a parkot, amik többnyire antik görög/római figurák (barokk stílusban). A szobrok megnézegetésével szerintem egy külön napot el lehetne tölteni!
Miután kisétáltam magam még bementem egyet a kínai házba, mert korábban erre sem volt lehetőségem.

Itt is nagyon érdekesen keverednek az akkor divatban lévő barokk motívumok a másik kultúra jegyeivel.

Miután kijöttem innét, beláttam végül, hogy a Neues Palais-ba már nem érdemes bemennem, mert amúgy is kezdett már sötétedni és én is elfáradtam. Kifele egy másik útvonalat választottam, mert a Friedenskirchére is vetni akartam egy pillantást, de bemenni valamiért nem mertem (azt hiszem be is zárt, mire odaértem), pedig szerettem volna megnézni I. Frigyes Vilmos sírhelyét.

Aztán valahogy sikerült kikeverednem a parkból, de annak ellenére, hogy tényleg sok időt töltöttem egykor Potsdamban egy pillanatra úgy éreztem, hogy eltévedtem. Végül egész hamar megtalálnom a villamost és elindultam a vasútra, hogy onnét visszautazzak Berlinbe.
Mikor megérkeztem Adlershofba örültem, hogy megint a szobámban lehetek, de mikor hajnalban hirtelen felébredtem álmomból mégis csalódottságot éreztem, hogy mér nem vagyok Potsdamban.
Tegnap Potsdamban voltam a Sanssouci parkban, de mielőtt nekiállnék leírni az élményeimet, még tartozom egy bejegyzéssel Köpenickről.

Azt már a múltkori bejegyzésben is említettem, hogy tervezek nekiindulni, de miközben ültem a laptop előtt egyszer csak elkezdett esni az eső és ezzel elmosta a programomat is természetesen. Viszont másnap (vasárnap) már nem volt annyira borús az ég, így megkockáztattam és elvillamosoztam Köpenickbe. 
Köpenick egyébként egy városrész Berlinben közvetlenül Adlershof mellett, ahol a kolim is található, mindkét városrész Treptow-Köpenick kerületben van, úgyhogy most végre nem kellett fél Berlinen átutaznom 😊

Első benyomásom alapján Köpenicket nagyon barátságos, már-már idilli helynek mondanám. Már a távolból is nagyon szép városképet mutat, de engem leginkább a Dahme folyó mentén fekvő kastélya érdekelt. Nagyon-nagyon szeretem a kastélyokat, gyakran belülről is meg szoktam őket nézni, de azért jobbára a külső látványuk (azért nem kell fizetni sem) szokott lekötni.
A köpenicki kastélyt is csak kívülről szemléltem meg, de emellett még a kastélyparkot is körbejártam. Végül az időjárás sem csapott át viharosba, sőt olykor még a nap is előbújt a felhők közül. Ebből kifolyólak egyébként tök szép képeket sikerült készítenem, ahol a fehér pamacsfelhők egy különleges hangulatot kölcsönöznek a képeknek.
A kastélyparkban jól elsétáltam az időt, mindenesetre nem volt különösebben említésre méltó látvány (legalábbis, ha a Sanssouci parkkal hasonlítom össze). De feltűnt, hogy a vihar itt is károkat okozott, ezért több szalaggal lezárt részbe és egy kidőlt fába is belebotlottam. Virágokat sajnos csak elvétve láttam, de azok közül az egyik nagyon elnyerte a tetszésemet.
A legjobban azok a részek tetszettek egyébként a parkban, ahol a fák közül rá lehetett látni a folyóra. Mert a kastélyok után leginkább azokat a panorámákat szeretem, ahol valamilyen folyó vagy tó van.
Miután eljöttem a kastélyparkból még kicsit sétáltam a Dahme folyó mentén, ahol közben többen is a kacsákat, a hattyúkat meg a sirályokat etették. Úgyhogy őket is sikerül lencsevégre kapnom.
 
Azt hiszem mára már elég volt belőlem és a fényképeimből. De nemsokára majd visszatérek a Potsdamos  Sanssoucis bejegyzéssel! Azt gondolom ez már látszik valamelyest, de a következő posztomból végképp meg fogjátok látni, hogy olyan megszállottsággal fotózom a kastélyokat, mint ahogy a mai fiatalok szelfiket készítenek magukról, úgyhogy vigyázat!

Megj.: a poszt írása közben megint eleredt az eső, nem tudom, hogy ennek van-e jelzésértéke 😅.
Az utóbbi napokban meglehetősen szutykos volt az időjárás itt Berlinben. Most is éppen be van borulva és próbálom eldönteni, hogy van-e egyáltalán értelme elindulni Köpenickbe, vagy úgyis rám szakadna az ég (na igen, tegnap pont ez történt).

Kedden még egészen szép idő volt, el is mentem egyet a Tiergartenbe levegőzni, ahol meg is néztem a Győzelmi oszlopot, ami szerintem az egyik legszebb emlékmű Berlinben. Természetesen képet is hoztam nektek róla:
Eredetileg a Brandenburgi kapunál akartam átmenni és onnan tovább egyenesen az emlékműhöz, de azzal valahogy nem számoltam, hogy az október 3-ai nemzeti ünnep (a német egység napja) miatt arrafelé rendezvény és lezárás van. Belekeveredtem egy iszonyatosan nagy tömegbe és csak azt figyeltem, hogy mihamarabb kikeveredjek belőle, így egészen a Bundestagig (német parlament) jutottam, ahol még mindig sokan voltak, de jóval tűrhetőbb volt a helyzet. Sajnos a Bundestagot most nem tudtam lefotózni, de majd idővel ezt is be fogom pótolni. Onnan végül tovább indultam a Spree folyó mentén és valahogy a Bellevuenél kötöttem ki, ami a német államfő (Bundespräsident) rezidenciája. Nem tudom, hogy amúgy az épület látogatható-e, mindenesetre nagyon aranyosan néz ki és imádom a nevét 😃.
A hét közepétől aztán folyamatosan romlani kezdett az idő. Természetesen csütörtökön volt a legrosszabb a helyzet, amikor is mennem kellett az erasmusosoknak tartott orientációs napra a Humboldt Egyetem főépületébe. Voltaképpen mikor elindultam a koliból, már akkor is rendesen szakadt az eső. Miután meghallgattuk az előadást páran elmentünk a menzára enni. Utána pedig átmentünk a legközelebbi kávéházba, mert annyira esett, hogy nem volt értelme várost nézni (pedig a Mitte kerület tele van látnivalókkal). Mire kijöttünk a kávézóból már elállt az eső, így mehettünk is a szakunk körbevezetésére L-lel (a többiektől itt elbúcsúztunk mert ők más szakhoz tartoznak). Mivel főként a főépület körüli utcákat róttuk, ezért jó volt, hogy már nem esett az eső, de aztán hirtelen feltámadt a szél.

A körbevezetés végeztével a Friedrichstraße vasútállomásához mentünk két külföldi társaságában. Ott elég rendesen elbeszéltük az időt és végül már idejét éreztem, hogy visszamenjek  a koliba (csaknem egy órás az út), felmentünk az S-Bahnok (városi gyorsvasút) vágányaihoz, ahol egy kiírás fogadott bennünket, hogy a járatokat leállították a vihar miatt. Igazából eléggé megijedtem emiatt, mert ahhoz hogy a Mitte kerületből Adlershofba visszajussak az egyik S-Bahnról a másikra kell átszállnom és még igen rosszul tájékozódok. Végül úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk a főépülethez és ott nézünk egy buszt az Alexanderplatzhoz, de mire odaértünk a buszt is leállították, így végül gyalog kellett mennünk. 
Az Alexanderplatzon aztán szétváltunk. Én még tettem egy próbát a gyorsvasúttal, de még mindig nem indítottak járatot, így arra gondoltam, hogy megpróbálok legalább odáig eljutni, hogy egy másik S-Bahn vonalán haladhassak, hátha ott jobb a helyzet. Megnéztem merre felé lehet elindulni az Alexanderplatzról és végül kis keresgélés után az U8 (8-as metró) mellett döntöttem, ami a Hermannstraßéig közlekedik, mert tudtam, hogy onnét egyenesen Adlershofba megy az S-Bahn. De mikor megérkeztem láttam, hogy ezt a vonalat is leállították. Sőt kiderül, hogy a városi gyorsvasút teljes hálózatát leállították, mivel a vihar fákat döntött ki és ezért a sínek járhatatlanok. Csak ekkor kezdtem el igazán aggóni, hogy akkor most hogy fogok visszajutni a koliba. Az állomásról csak ismeretlen helyekre mentek buszok, úgyhogy inkább visszamentem és felszálltam a vágányon várakozó S-Bahnra, amin egyébként elég sokan tartózkodtak már, annak ellenére, hogy senki sem tudta, mikor fog egyáltalán elindulni. Nem tudtam, hogy mi lenne a jobb, maradni vagy elindulni, de aztán végül elővettem a telefonomat és bekapcsoltam a vészhelyzetre tartogatott mobilnetet, hogy megnézzem merre tovább. Sikerült rávennem a Google Mapset, hogy ne S-Bahnnal akarjon utaztatni és végül kidobott egy metró-metró-busz kombinációt az adlershofi gyorsvasútállomásig. Természetesen az első metró azért kellett hogy a Hermannstraßétól visszavigyen a Hermannplatzig (ez csak pár megálló volt) ott pedig át kellett szállnom az U7-re, ami elvitt Rudowba. Itt már fogalmam sem volt róla, hogy hol vagyok, teljesen a Google Mapsre kellett hagyatkoznom, ami még jobban elbizonytalanított. Ráadásul már lehetett érezni a hatását annak, hogy egy olyan fontos hálózatot, mint az S-Bahn, leállítottak a fővárosban, ugyanis a metrószerelvény tele volt emberekkel, mozdulni is alig lehetett. 
Mire Rudowba értem már sötét volt és hideg. Kiderült, hogy két buszjárat is megy Adlershofba két különböző buszmegállóból, de amik érkeztek buszok mind csak a schönefeldi reptér irányába mentek (de igazából ezek is csak nagyon lassan indultak meg). Itt már tényleg az járt a fejemben, hogy az utcán fogok éjszakázni és ettől még rosszabb lett. Nem tudtam visszamenjek-e a még mindig álló, de legalább meleg S-Bahnra a Hermannstraßéhoz vagy maradjak és várjak a szabadban, hátha jön egy busz. Végül maradtam inkább, de felhívtam anyukámat, hogy szóljak neki, hogy nem tudok még skypeolni velük, mert még nem értem vissza és nem tudom megmondani mire érek vissza, mert nem járnak az S-Bahnok. Megegyeztünk, hogy mikor visszaérek mindenképpen felhívom őt és mondta, hogy vigyázzak magamra. Elég sokat vártam, de semmi sem történt, egy bácsi megmutatta, hol van a másik buszmegálló (ahonnét gyorsított járat indul Adlershofba), de rossz ötlet volt átmenni oda, mert vagy tízperces álldogálás után láttam, hogy az előző buszmegállóból elindult egy busz Adlershofba. Megint nem tudtam, hogy maradjak vagy menjek, de aztán hirtelen felindulásból visszarohantam az előző buszmegállóhoz (igen, a piros lámpánál is átmentem, de éppen nem jött semmi). Jól tettem, mert éppen érkezett egy busz, ami végre jó volt nekem és már készült is indulni. Sikerült felszállnom rá, de természetesen tele volt emberekkel, kapaszkodót is alig találtam. Kb. 24 perc lett volna az út, de persze nem sikerült tartani a menetidőt ilyen körülmények között. Valamikor 8 óra után érkeztünk meg a vasútra és valamiért abban bíztam, hogy majd jön egy villamos, ami visszavisz a koliba, de kiderült, hogy az sem közlekedik. Így gyalog kellett visszasétálnom, de akkor ez már nem érdekelt, csak örültem, hogy ismerős helyen vagyok. 

Este még tudtam kicsit skypeolni anyáékkal, akkor elmondtam végre, hogy amúgy jól telt a napom, sok emberrel megismerkedtem, csak a visszaút volt nagyon kellemetlen, mert a vihar miatt nem közlekedtek az S-Bahnok. Rögtön mondták, hogy keressek rá az interneten, mit írnak a hírek. Azt hittem, hogy ez még túl friss, ahhoz hogy írjanak róla, de megint tévedtem. Már tele volt vele az internet. Kiderült, hogy a vihart egy Xavier nevű ciklon érkezése indította el és hogy a buszokat és a villamosokat is leállították, nekem azért volt szerencsém, mert 7 órától már a buszok nagy részét újra elindították (de Rudowban így is kb. 45 percet ácsorogtam, mire jött egy járat). Az S-Bahnokat, ha jól tudom, csak valamivel később indították el újra, úgyhogy azt hiszem érdemes volt kerülővel jönnöm.

Tegnap egyébként már rendeződtek a viszonyok, a vihar is csillapodott, csak az eső zuhogott szinte megállás nélkül. 

Már eleve úgy indultam el hazulról, hogy semmi jóra sem számítottam. Rengeteget idegeskedtem is. Pár órával az indulásom előtt, amikor már végképp nem tudtam másra sem gondolni, csak az előttem álló útra, kiderült, hogy nem fér be az összes holmim a bőröndbe és az utazótáskába, ezért újra kell gondolni az egészet.

Nem vagyok egy pesszimista alkat, de megtanultam, hogy ha egy hosszabb kinttartózkodásról van szó, jobb leadni az elvárásokból, mert sokszor semmi sem olyan, mint amilyennek elsőre elképzeljük. És persze ott van a honvágy is, amit sosem sikerül kivédenem. Az érzés, amikor minden idegen, ami körbevesz téged és a pont, amikor legszívesebben hazarohannál a megszokotthoz és a biztonságoshoz. Voltaképpen nem is gondolok arra, hogy milyen lenne most otthon, mert annyira távol van az a hely, hogy egyszerűen nem éri meg. Mostantól fogva karácsonyig kell kibírnom, akkor hazamegyek egy rövidebb szünetre, de aztán még két hónapra vissza kell jönnöm és csak reménykedek, hogy a végén az összes felvett tárgyat sikeresen el fogom tudni végezni.

Láttam, hogy több ismerősöm is blogolni kezdett az erasmmusos élményeiről és feltűnt, hogy mennyire pozitívak. Úgy tűnik, csak én nem vagyok elég jó passzban. De tényleg azt érzem, hogy  ha vannak dolgok, amik rosszul alakulhattak, akkor azok az én esetemben tényleg úgy is történtek.

Három évvel ezelőtt, mikor három hónapon át Potsdamban dolgozhattam és ez idő alatt gyakran Berlinbe is ellátogattam, megígértem magamnak, hogy egyszer majd vissza fogok jönni erre a helyre (sőt azt is, hogy egy nap itt fogok élni). Az akkori énem (aki még 20 éves sem volt) bizonyára ujjongott volna örömében, ha megtudja, hogy valóra váltom ezt az ígéretemet egy öt hónapos program keretein belül. De azóta eltelt az a bizonyos három év és mára megváltozott vele a hozzáállásom is. Nem a hellyel van a bajom, hanem a körülményekkel. Eljönni egy bizonyos támogatással a bankszámládon, tudván, hogy az összeg már csak kevesebb lesz, nem olyan jóleső érzés, mint mondjuk az első havi fizetésed megérkezését várni. Sokkal bizonytalanabb így a helyzet, és sok mindent nem is tudok tenni ellene és pontosan a tehetetlenség érzése az, ami még jobban megbénít engem. 

Talán most már kicsit lenyugodtam és a dolgok is kezdenek jóra fordulni körülöttem. A beiratkozást is megoldottam az egyetemen, pedig amiatt tényleg sokat izgultam - ráadásként az előtte lévő napon kaptam egy e-mailt, hogy két órával előrébb hozták az időpontomat (ez azért volt vicc, mert ekkor még nem biztosítottak nekünk internetet...). Kicsit mászkálgattam még a városban, és voltam a Brandenburgi kapunál is (amiről képet is hoztam nektek). Mától pedig érvényes a szemeszterbérletem, ezért többet nem kell költenem a tömegközlekedésre. 

A főzés rejtelmeibe is sikerült belevetnem magam, mert kicsit olcsóbb magamra főzni, mint elmenni valahová és ott rendelni. Nincs nagy gyakorlatom, de talán mire hazamegyek, ez már változni fog. 

Első Death Knightom a WoW-ban, akivel 30 nap alatt a 97-es szintig sikerült felfejlődnöm. Sajnos időközben lejárt az előfizetésem, és most egy darabig biztosan nem fogom folytatni a játékot sem.
Bridget szeptember másodikán hagyott el. A távozása nagyon megviselt, noha tudtam, hogy két év után már egyre nagyobb esély van rá, hogy ez valamikor bekövetkezzen.


Szegénykém egyik napról a másikra lett rosszul, vérezni kezdett és el kellett vinnünk az állatorvoshoz. Elvileg műtéttel lehetett volna még segíteni rajta, de ő már amúgy is egy idősebb hörcsög volt és a műtét költsége is elég magas lett volna. Végül hazahoztuk, de az állapota nagyon hamar tovább romlott. Végül egész nap csak  egy helyben kuporgott és enni is alig evett valamit. Így végül muszáj volt őt elaltatni, mert tudtam, hogy fájdalmai vannak. Anyuval együtt sírtunk, mikor apa hozta a befőttesüveget, hogy abban vigye őt vissza az állatorvoshoz, én pedig utoljára simogathattam meg őt.

Még most is nagyon hiányzik, nagyon barátságos kis hörcsög volt, aki esténként a ketrece rúdjain street workoutolt és közben rengetegszer koppant a forgáccsal borított műanyagon, mégis újra-meg újra visszamászott.


Mikor megláttam, hogy Zacher Gábor fog előadni az Egészségnapok alkalmával a városban, nagyon izgatott lettem. A belépés ingyenes volt ráadásul, így semmi akadálya nem volt, hogy részt vegyek az előadáson, aminek már a címe is nagyon megkapó volt a számomra. Zacher Gáborról már hallottam ezt-azt (egyszer a Semmelweis Egyetem egyik hallgatója mesélt róla, akivel egy vonatút alkalmával ismerkedtem meg és útközben került elő többek között  Zacher Gábor egyik előadása is mint téma), pár videót is láttam már, amiben szerepel, de élőben most láthattam először.
Amellett, hogy rengeteg érdekességet mondott, az előadásmódja is rendkívül élvezetes és könnyed. Rögtön azzal kezdte, hogy a fesztiválszezon alkalmával sok aggódó szülő keresi meg őt. Ennek kapcsán azt mondta, hogy ilyenkor leginkább az változik, hogy aki eddig egy szórakozó helyen itta le magát, az most a fesztiválon fogja ezt megtenni, a számok alapjában véve nem nőnek meg ilyenkor, csak másik helyre koncentrálódnak. Hozzátette, hogy ő mint a Honvédkórház főorvosa azt tapasztalta - legalábbis Budapesten -, hogy ha ott lesz rosszul valaki egy bárban, akkor nem feltétlenül hívnak hozzá mentőt, mert az zajos, és feltűnően világít, ezzel csak elijesztenék a potenciális vendégeket, ezért a biztonsági őr fogja és az első utcasarokig kiviszi a részeg vendéget. Aki mondjuk közben elveszti az eszméletét. Az első járókelő odamegy hozzá, és elviszi a pénzét. A második járókelő minden mást, ami még mozdítható. A harmadik már látja, hogy nincs nála semmi, ezért inkább átmegy az út túloldalára és továbbmegy. És igazából a negyedik ember az, aki ténylegesen azzal a szándékkal megy, hogy segítsen rajta. Ehhez képest a fesztiválok területén biztonsági személyzet és elsősegélynyújtók ügyelnek a nap 24 órájában a résztvevőkre.

Aztán mutatott egy csomó statisztikát az EU-n belül, amiben az elsők között szereplünk, különös tekintettel a a dohányzásra és az alkoholfogyasztásra, de például bizonyos megbetegedéseknél is sokszor az élvonalban szereplünk. Itt hívta fel arra a figyelmet, hogy amíg Magyarországon azzal próbálják csökkenteni a dohányzók számát, hogy a cigarettás dobozra rárakják az elváltozásokat ábrázoló képeket elrettentésként, addig Svédországban egyetlen egy mondattal érnek el jóval kedvezőbb hatást - ha dohányzol, büdös leszel. Mert egy fiatalkorú nem fogja letenni a cigarettát olyan okokból kifolyólag, amik tíz-húsz év múlva fognak nála jelentkezni. Ellenben ha a párja elfordítja az arcát, mikor meg akarná csókolni, az inkább fogja gondolkodásra késztetni.

Ami számomra még nagyon érdekes volt, hogy beszélt egy hazai felmérésről, ahol megállapították, hogy a különböző képzettségű emberek különbözőképpen illetve más mértékben értik meg például egy gyógyszer betegtájékoztatóját. Bár szerinte ezeket a tájékoztatókat eleve úgy találták ki, hogy ne is akarjuk elolvasni őket. Mondta, hogy ehhez a felméréshez csak "gratulálni" tud és nem hiszi el, hogy erre bezzeg van pénz. Természetes, hogy még egy diplomás és egy egészségügyi dolgozó tudása között is hatalmas különbség van. Ráadásul a felmérés konklúziója az lett, hogy a különböző képzettséggel rendelkezőknek különbözően kéne megfogalmazni az egyes tájékoztatókat... Ez szerinte egy nagyon rossz irányvonal lenne és inkább arra kellene törekednünk, hogy olyan egyértelmű legyen a tájékoztatás, hogy még a legegyszerűbb ember is felfoghassa, miről van szó benne.

Előtérbe helyezte még a média és az egészségügy kapcsolatát is, amin szintén lenne mit javítani. Például egyszer egy kisgyerekről volt szó a tévében, akinek egy olyan műtétre volt szüksége, amit legközelebb csak Franciaországban tudtak elvégezni. Ezért gyűjtést szerveztek neki és csaknem 50.000 euró gyűlt össze. Ami tényleg nagyszerű eredmény. De mint kiderült, ha a média előtt előbb velük beszélt volna a család, már az elején megtudták volna, hogy ennek a bizonyos műtétnek a költségeit az állam állja. Magyarországon is lenne egyébként olyan sebész, aki el tudná végezni a műtétet, de egyszerűen annyira ritkán van rá szükség, hogy nem éri meg beruházni rá.

Az előadás körülményeiről annyit, hogy a mozi nagytermében tartották - elég sokan is voltunk, a középső és a jobb szélső oldal is majdnem tele volt és a bal oldalon is ültek páran. Én anyával mentem el, és mondta, hogy ő nem fog előre ülni 😃. Ezért valahol feljebb találtunk magunknak helyet középen. Időközben leült a sor szélére egy anyuka és a fia, aki olyan 4-5 éves lehetett. Az a gyerek hihetetlenül rosszul viselkedett! Nagyon zavaró volt, hangosan beszélt és folyton mocorgott, anyukámat pedig nagyon idegesítette. Végül közölte, hogy ő el ül innen (ekkor már tartott az előadás). Mondtam, hogy akkor én is megyek vele és átültünk a bal oldalra (Zacher Gábor egyébként egészen a terem jobb szélén állt). Azt valahol megértem, hogy a gyereket nem érdekelte az előadás, és hogy mondjuk az anyja nem tudta kire rábízni, ezért elhozta magával. De annyi önkritikája legalább lehetett volna, hogy ő ül el onnét a fiával, mert tényleg élvezhetetlenné teszik az előadást. Amikor később lopva odapillantottam láttam, hogy amúgy mellékesen fél-egy óra után a gyerek már a földön fetrengett és az előtte lévő széket (ahol ültek) paskolta a kezeivel... 😲